A temető története

„Visszatéríted a halandót a porba, és ezt mondod:
Térjetek vissza embernek fiai.”

Zsoltárok könyve 90,3

 
 

A Salgótarjáni Utcai Zsidó Temető

1872-ben Pest városa és az Izraelita Hitközség között szerződés született, hogy a város a Kerepesi úti köztemető korabeli határain belül eső területeket ad át zsidó temető kialakítására, miután a zsidóság első pesti temetői beteltek. Magyarország egyik legkülönlegesebb sírkertje, a budapesti Salgótarjáni utcai zsidó temető 1874-ben nyílt meg egy 6,5 hektáros terület leválasztásával a szomszédos Fiumei Úti Sírkertből. A temetőt az 1788-ban alapított, a pesti zsidóság temetkezési ügyeit intéző és karitatív feladatokat is ellátó szentegylet, Pesti Chevra Kadisa tartotta fenn és kezelte. 1874 és 1892 között a Salgótarjáni utcai volt a pesti zsidóság egyetlen működő temetője, a neológ és ortodox irányzat valamennyi akkor elhunyt hívét ide temették, a temető működtetése a neológ irányzatot követte. A nyitás évében temették el Schossberger Simon Vilmost, aki az első zsidó vallású magyar nemes és a Pesti Izraelita Hitközség elnöke volt. Mauzóleumát Wagner Sándor tervezte.

A temető különlegességének egyik oka is ebben rejlik, azaz hogy egy rövid időszakot mutat be, amely azonban az ország gazdasági és kulturális felfutásának, így a hazai zsidóság asszimilációjának legintenzívebb időszaka volt.

 

Mauzóleumsor a temetőben

 

Sírok a temetőben

A pesti zsidóság elitjének végső nyughelyén a legtöbb síremléket Fellner Sándor és Quittner Zsigmond tervezte. A zsidó és a magyar folklór elemeit egyesítő számos síremlék, illetve a szertartási és fogadóépület a szecesszió korának hazai géniusza, Lajta Béla munkásságát dicséri.

1893-ra a Salgótarjáni utcai temetőben korábban külön sírhelyet vagy sírboltot szerzett, illetve újonnan szerző személyeken kívül a pesti városrész valamennyi zsidó vallású halottját már az 1892-ben megnyílt Kozma utcai temetőben helyezték örök nyugalomra. A Salgótarjáni utcai temető megszűnt a pesti zsidóság köztemetője lenni és a 20. század első évtizedeire szinte teljesen megtelt.

1904-ben nagyszabású átalakítás vette kezdetét a szentegylet újonnan kinevezett műszaki tanácsosa, Lajta Béla égisze alatt. Ekkor csatolták a temető területéhez a trapéz alakú előudvar északi felét. Az elbontott kerítésfal belső oldala előtt húzódó síremlékek, mauzóleumok bekerültek a temetői térbe. A Kerepesi úti temetővel közös fal mellett új raktár és mellékhelyiség épült. 1907- re lebontották az eredeti szertartási épületet. Az 1913-ig lezajlott átalakítások és az 1916-ig végbement sírboltépítkezések eredményeként a Salgótarjáni utcai temető előudvarán egy nemzetközi összehasonlításban is jelentős, monumentális épületegyüttes (fogadóépület, díszudvar, szertartási épület a táhára helyiséggel) emelkedett.

1913-ban az új díszsort a felszámolt előudvar helyén a budapesti főpolgármester, Heltai Ferenc sírja nyitotta meg. Mivel továbbra is mutatkozott kereslet e temetőben szerezhető sírhelyek iránt, a szentegylet a temetői utak leszűkítésével nyert sírhelyeket („A” díszsor). Az itt épült síremlékek az 1910-es és az 1920-as évek funerális művészetének igen értékes együttesét jelentik.

A budapesti gettóban elhunyt személyeket 1944. december 24-ig a Salgótarjáni utcai temetőbe szállították, az ostrom utcai harcai miatt azonban a temető használata lehetetlenné vált. A fagyok miatt idővel már erre sem volt mód, így a gettó területén temetetlenül hevertek a holttestek. A Salgótarjáni utcai temetőben 1945. január 29-én kezdődtek újra a temetések. A mintegy 2700 halott jelentős része azonosíthatatlan volt. Az itt eltemetett halottak közül sokakat még 1945-ben vagy később exhumáltak, és a Kozma utcai, a Farkasréti zsidó temetőbe vagy valamely vidéki zsidó sírkertbe szállítottak át.

Az 1950-es évektől a temetőt már alig használták, az utolsó temetkezés az ezredfordulót követő években történt. A temető megállíthatatlannak tűnő pusztulása az 1960-as években indult el, a sírokat szinte teljesen benőtte a növényzet, a mauzóleumokat megrongálták és kifosztották, a szertartási épület kupolája az 1980-as években omlott be.

A 2002-ben teljes egészében műemlékké nyilvánított temető 2016-ban került a Nemzeti Örökség Intézetének kezelésébe. A közvetlen életveszély elhárítása után megkezdődhettek az állagmegóvó és rekonstrukciós munkálatok. A temető részlegesen már látogatható.